Magyar történelem alatt a magyar nép és Magyarország történetét értjük. Magyarország létrejötte a magyar törzsek kárpát-medencei honfoglalásához köthető. Ettől kezdve több mint 1000 éven át Magyarország története a Kárpát-medence történetével volt azonos. A magyar államalapítástól egészen 1918-ig a magyar történelem egyben a Magyar Királyság történetét is jelentette, annak valamennyi lakójával együtt. A Magyar Királyság több mint 900 éves történetének legnagyobb részében az egész Kárpát-medencét magában foglalta, ez alól csak a 150 éves török hódoltság kora kivétel.

1918-tól, illetve hivatalosan 1920-tól, a Trianoni békeszerződés megkötésétől Magyarország állami területe a Kárpát-medence középső részére korlátozódik. Ettől az időtől kezdve magyar történelem alatt tehát elsősorban a mai Magyarország területének történetét értjük. Emellett a magyar történelem keretébe tartozik az 1920 óta a magyar államhatárokon kívül élő magyar kisebbségek, valamint a más országokban élő magyar emigráció története is.

 A magyar történelem kezdetei
 

Az ősmagyarság sztyeppei lovasnomád nép volt. Legkorábbi ismert hazájuknak a Volga vidékét tekinthetjük (Magna Hungaria). A 7-9. század között a Don folyó melletti Etelközben éltek. A besenyő támadások következtében az ősmagyarok nagyobb része nyugatra vándorolt.895-ben, a honfoglalás során az egész Kárpát-medencét birtokukba vették. A 10. század első felében kalandozó hadjárataikkal rémületben tartották Nyugat- és Dél-Európát („A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”), aminek az augsburgi csata (955) vetett véget. Ezután a magyarok egyre jobban rákényszerültek a letelepedett életmódra, a földművelésre.

 A középkori Magyar Királyság
 

 Árpád-kor
Géza fejedelem nyugat felé fordult, követeket küldött a német-római császárhoz, és keresztény papokat, hittérítőket kért tőle, de munkáját már fia, az „államalapító” I. (Szent) István fejezte be. István (akinek pogány neve Vajk volt) 1000-ben III. Ottó közbenjárására és biztatására koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától, így a Magyar Királyságot a keresztény országok közösségéhez kapcsolta.

Pogányfelkelések és trónharcok sora után, a 11. század végén a népszerű lovagkirály, I. (Szent) László végleg megerősítette a keresztény magyar államot, és elfoglalta Horvátországot 1091-ben. Utódja, Könyves Kálmán fokozatosan kiterjesztette fennhatóságát a legtöbb dalmát város fölé, de Dalmácia a későbbiekben hol magyar, hol a velencei köztársaság uralma alatt ált.

A Magyar Királyságot 1241–42-ben, a Mongol Birodalom nyugati terjeszkedése során Batu kán Kék Hordája szállta meg közel egy éven át, majd hirtelen elhagyták az ország területét. A tatárjárás során az ország lakosságának fele elpusztult vagy rabszolgaként elhurcolták. A megszállás idejét az adriai Trau várában átvészelő, „második honalapító”-nak is nevezett IV. Béla ezt követően rendelte el a kővárak építését az addig szokványos földvárak helyett. Magyarország szinte valamennyi várának alapja ebből a korból való. A középkori Buda vára is ekkor épült, bár a két királyi székhely ekkor még Esztergom és Székesfehérvár volt.

 „Nemesi nemzet”
A régi krónikákban megfogalmazott nemesi ideológia szerint a honfoglaló magyarok szabad jogállású leszármazottaiból alakult ki a társadalom uralkodó osztálya, a magyar nemesség, korabeli szóhasználattal a „magyar nemzet”, míg a honfoglalók által legyőzött népek utódaiból lett többnyire a szolgai jogállású osztály, akiket a késő középkortól kezdve jobbágyoknak neveztek. A középkori magyar nemesség létszáma rendkívül magas volt, kb. a lakosság 5-7%-a. Ehhez hasonló arányú nemességgel a történelemben csak Lengyelország rendelkezett, míg más európai országokban csupán 1-2% volt a nemesek számaránya.
A magyar nemesség nem volt vagyonhoz kötve, a magyar nemes szegény paraszti életmódú is lehetett, a különleges kiváltságok, az ezekhez társuló büszke öntudat és az úri cím akkor is megillették. A magyar nemesség előjogait elsőként az Aranybulla rögzítette 1222-ben. Az uralkodót a nemesség választotta, és az uralkodó jogtiprása esetén a nemesség nem tartozott neki többé engedelmességgel. A középkor során kialakuló Szent Korona-tan szerint az ország fölött valójában nem is emberi személy uralkodott, hanem maga a Szent Korona.

 A vegyesházi királyok kora
 
A magyar középkor emléke: a diósgyőri vár romjai1301-ben meghalt az utolsó Árpád-házi uralkodó, utána pár évig hatalmi harcok gyengítették az országot. Végül az Árpád-házzal leányágon rokon Anjou-dinasztia szerezte meg a hatalmat, és a 14. században ezt meg is tartották. Károly Róbert, az első Anjou-házi király központosította a királyi hatalmat. Fia, Nagy Lajos uralkodása alatt érte el az ország legnagyobb kiterjedését. Az Anjou-királyok fővárosa Visegrád volt.

A 15. században a Magyar Királyság Európa egyik jelentős hatalma volt. Luxemburgi Zsigmond, majd Mátyás király uralkodása alatt az ország kulturális szempontból is felzárkózott a legfejlettebb országokhoz. Az ország fővárosa Buda lett, Mátyás híres királyi udvarával (reneszánsz korszak). Mátyást a Jagelló-házi királyok követték a trónon. Ekkor azonban már fenyegetett a török megszállás, ami a 16. században véget vetett az ország nagyhatalmi helyzetének és hosszú időre a függetlenségének is.

 Korai újkor (16–18. század)

 Az ország három részre szakadása

1526-ban, a mohácsi csatában a törökök legyőzték a magyar nemesi hadsereget, a küzdelemben II. Lajos király és a főméltóságok jelentős része elesett. 1541 után a Magyar Királyság három részre szakadt: a mai Magyarország legnagyobb részére kiterjedő török hódoltságra, a mai Szlovákia és Nyugat-Dunántúl területét magába foglaló, Habsburg uralom alatti Királyi Magyarországra és a török vazallus Erdélyi Fejedelemségre. Ez a helyzet mintegy 150 évre állandósult. A magyar nemesség a török területekről a Királyi Magyarországra, illetve kisebb részben Erdélybe menekült. A török hódoltság alatt maradt magyar jobbágyok az Oszmán Birodalom alattvalói, a budai pasa (vagy basa) és a földbirtokos, katonáskodó török urak (bégek) adófizetői lettek.

A Habsburg császárok a Királyi Magyarország területén fokozatosan az abszolutizmus politikáját vezették be és megpróbálták a magyar nemességet mindinkább megfosztani évszázados jogaitól. Ez a Habsburgokkal szembeni nemesi ellenállást alakított ki. A törökökkel szemben a békés és a háborús korszakok váltakoztak, a török és a Habsburg területek között a végvárak rendszere alakult ki. A magyar nemesség a törökök elleni végvári katonáskodó életmódra rendezkedett be. A magyar vitézeknek a török túlerővel szemben tanúsított hősies helytállására példának említhető Eger, Drégelypalánk, Szigetvár és Esztergom védelme.

 Erdélyi Fejedelemség
 
)A 16. században szinte az egész magyarság a református (kálvinista) vallás híve lett, ami a Habsburgokkal való szembenállást is kifejező „nemzeti üggyé” vált. Az új vallás térhódítását nagy mértékben elősegítette az erdélyi fejedelmek támogatása. Miközben Nyugat-Európában a kegyetlen vallásháborúk tomboltak, az első erdélyi fejedelem (aki választott királyi címéről lemondott), János Zsigmond az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot. A reformáció erdélyi támogatása óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére is. Erdélyen kívül jelentős magyar kulturális központtá fejlődött a Rákóczi család sárospataki udvara és Debrecen mezővárosa is. A katolikus vallás csak a század végétől a Habsburgok által megindított erőszakos ellenreformáció eredményeként nyerte vissza fokozatosan a támogatottságát, a magyarság egészét azonban nem sikerült a kálvinizmustól eltéríteni. (A mai Kárpát-medencei magyarságnak is mintegy ötöde a református egyházhoz tartozik.)

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt, az ország lakossága, elsősorban a magyar nemesek, a kollektív nemességet birtokló székelyek és a városi kiváltságokat élvező szászok a másik két magyar országrész lakosságához képest jómódban éltek. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség komoly tekintélyre tett szert Európában.

 A török kiűzése és Habsburg abszolutizmus

A török uralom alatti országrész településeinek jelentős része a kora újkor során a háborús időszakok pusztításai miatt fokozatosan eltűnt a föld színéről, és a 17. század második felére a terület néhány önvédelemre berendezkedő mezőváros kivételével gyakorlatilag elnéptelenedett. A pusztulás okozója elsősorban nem is a törökök uralma volt, hanem a kegyetlen háborúk, különösen a Habsburgok által alkalmazott idegen zsoldoskatonák szüntelen gyilkolása, fosztogatása. A 17. század második felében Zrínyi Miklós hősies erőfeszítésekkel próbálta megszervezni a törökök magyar vezetéssel történő kiűzését az ország újraegyesítése érdekében. A Wesselényi-féle összeesküvés során a Királyi Magyarország nemessége 1670-ben a Habsburgok ellen fordult, a szervezkedést azonban leleplezték. Thököly Imre vezetésével 1678-tól még egy próbálkozás történt a Habsburgok elleni szabadságharc megindítására a törökökkel szövetségben, azonban 1685-ben ez is elbukott.

A 17. század végére a Habsburg vezetés alatt álló keresztény seregek a Temesköz kivételével visszafoglalták a középkori Magyar Királyság törökök által elfoglalt területeit, amit az 1699-es karlócai béke szentesített. A 17. század végén Erdélyt visszacsatolaták Magyarországhoz (a Magyar Királysághoz), de közigazgatásilag különállt az ország további területeitől, és az uralkodó által kinevezett kormányzó irányította.[3] Ettől az időtől a teljes Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része volt, A függetlenség kivívására tett kísérletet a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc a 18. század elején, amely a kompromisszumos szatmári békével zárult 1711-ben.

A 18. század folyamán a Habsburgok németajkúak jelentős betelepítésével szilárdították meg magyarországi uralmukat. (Lásd: Betelepülések és betelepítések Magyarországra).

 19. század

 Reformkor és szabadságharc
 
A Batthyány-kormány tagjai, 1848A nemzeti öntudatra ébredés nemcsak politikai, hanem kulturális síkon is zajlott. A 19. század első felében Széchenyi István által megindított nemzeti reformmozgalom időszakát reformkornak nevezzük. Erre az időre tehető a nyelvújítási mozgalom és a magyar nyelv irodalmi szintre emelése is, melynek betetőzéseként az 1844-es országgyűlésen a magyar lett az ország hivatalos nyelve.

Az 1848-as nemzeti forradalom nyomán Batthyány Lajos vezetésével megalakult független magyar kormány az évezredes társadalmi berendezkedés gyökeres átalakítását vállalta magára. Így az áprilisi törvények megszüntették a nemesi kiváltságokat és a jobbágyságot. Miután a Habsburg-ház teljesen törvénytelen módon visszavonta az 1848-as magyar alkotmányt, Kossuth Lajos vezetésével függetlenségi háború kezdődött. Az 1848-as európai forradalmak sorában legtovább a magyar szabadságharc tartott ki, amelyet a Habsburgok csak Oroszország katonai segítségével tudtak leverni. A „népnemzet” újkori fogalma alapján, a reformkor és a szabadságharc küzdelmei, majd a szabadságharc bukását követő passzív ellenállás közösségkovácsoló évtizedei során alakult ki végleg a mai magyar nemzet.

 A nemzetiségek
A Magyar Királyság mindig is több nemzetiségnek adott egyidejűleg otthont. A magyarság története a középkor óta közös volt például a Kárpátok között élő szlovákokkal, az iparos németekkel, a déli területeken élő horvátokkal, a kárpátaljai ruszinokkal, a kereskedő zsidókkal[4] és a vándorló cigányokkal.[5] A török háborúk pusztítása után azonban a magyarajkú lakosság aránya minden korábbihoz képest drámaian lecsökkent, a nemzetiségek aránya pedig megnőtt. Az ország leginkább kiürült déli és középső területeire a 18. században tömegesen érkeztek a szomszéd országokból betelepített szerbek és németek (svábok), az országon belüli népességmozgás keretében pedig a horvátok, szlovákok, románok. A reformkor idején a Magyar Királyság nagyobb nemzetiségei sorában is a magyarokéhoz hasonló nacionalista mozgalom bontakozott ki. A magyar uralkodó osztály azonban elzárkózott a nemzetiségek függetlenségi igényeinek tárgyalásos rendezésétől, aminek tragikus következményeként a Habsburgok a nemzetiségek katonai erejét is szembe tudták fordítani a magyar szabadságharc ügyével. A 19. század második felében, különösen a kiegyezést követően a kisebbségek nagyfokú elmagyarosodása vette kezdetét, ami különösen a németek és a zsidók körében öltött tömeges méreteket. Míg 1867-ben a magyarok még csak mintegy 40%-át tették ki a Monarchia lakosságának, a számuk 1900-ra 50%-ra nőtt![forrás?]

 „A boldog békeidők”
A szabadságharc leverését tömeges kivégzések és bebörtönzések, majd több mint két évtizedes diktatúra követte. Az Ausztriával történt kiegyezésre végül 1867-ben került sor, magyar részről Deák Ferenc vezetése alatt. Ezután a Magyar Királyság a dualista berendezkedésű Osztrák–Magyar Monarchia társországa lett. Az országban az alkotmányos királyi hatalom mellett, a társadalom viszonylag szűkebb körére korlátozódó (vagyoni alapú) parlamenti demokrácia született.

 
A Parlament, Magyarország egyik jelképe (épült: 1885-1904)A dualizmus korának fél évszázadát „boldog békeidőknek” is nevezik. A korszak jelképe az uralkodópár volt: az 1867–1916 között uralkodó Ferenc József és közkedvelt felesége, Erzsébet királyné („Sisi”). A korszakot a liberalizmus politikája jellemezte. Eötvös József vallásügyi miniszter 1868-as liberális reformjai keretében a világ első nemzetiségi törvényét és világszínvonalú népiskolai törvényt vezettek be. Az ország a következő évtizedekben az ipar, kereskedelem, a tudományok, művészetek, a társadalmi élet minden területén hatalmas mértékben fejlődött, jórészt behozva a nyugati országoktól való évszázados gazdasági és társadalmi lemaradást. 1873-ban Buda, Pest és Óbuda egyesítésével létrejött az új főváros. Budapest Európa leggyorsabban növekvő nagyvárosa lett, lakossága húsz év alatt megduplázódva milliósra nőtt.

A polgári osztály kialakulását segítette a nagyfokú asszimiláció, amelynek során a nemzetiségek egy része, különösen az ország németajkú lakossága magyarrá vált. A polgári fejlődésben külön megemlítendő a zsidóság szerepe, amely a liberális légkör következtében a 19. század második felében majdnem egymilliós tömegben vándorolt be az országba Kelet-Európából. Míg Nyugat-Európában erősen terjedt az antiszemitizmus, addig Magyarországon az 1895-ös XLII. törvény a zsidó vallás teljes egyenjogúsításáról rendelkezett.

A polgárság gyarapodása mellett azonban az iparosodás túl gyorsan lezajló gazdasági és társadalmi átalakulásai a paraszti osztály tömeges elnyomorodását eredményezték. A nincstelen agrárproletárok jelentős része a városokba vándorolt és a rohamosan fejlődő magyar gyáripar munkaerejét adva a munkások növekvő osztályába illeszkedett be. Az elnyomorodó falusiak másik része zsellér lett a kapitalizálódó mezőgazdasági nagybirtokokon. A nyomor előli menekülés útjaként a századforduló éveiben százezrek választották a kivándorlást is, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba.

 20. század

 A századfordulótól Trianonig
Az I. világháborúban Magyarország Ausztria és Németország szövetségeseként, idegen érdekekért kényszerült több százezres emberáldozatra az orosz és olasz frontokon. A háború alatt az angol és francia külpolitika törekedett az Oszták-Magyar Monachia egységének megbontására, támogatva a új nemzetiségi mozgalmakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia vereségének közeledtével, 1918. október 28-án kitört az őszirózsás forradalom, és 31-én Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

 
A trianoni békeszerződés: A Monarchia területének feldarabolásaA volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok, Csehország, Románia és Szerbia igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az Magyarország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat. A fiatal Szovjetunió mintájára megszervezett Tanácsköztársaság uralma, a magyarországi proletárdiktatúra mintegy fél évig tartott. A kezdeti katonai sikerek után azonban a több irányból szorongató túlerővel szemben a kommunista hadvezetés is vereséget szenvedett. Magyarország egész területét megszállták a világháborút megnyerő antant-országok csapatai.

A korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területe az I. világháború után számos utódállamra bomlott. A trianoni békeszerződés értelmében a volt Magyar Királyság területének több, mint kétharmada és magyar nemzetiségű lakosságának majdnem egyharmada a környező országokhoz került. A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963 km²-re csökkent), lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7 615 117 főre esett vissza.

 A Trianon utáni Magyarország története
 Horthy-korszak
A két világháború között, 1920. március 1-jétől 1944. október 15-éig a Magyar Királyság kormányzója Horthy Miklós volt, akinek a vezetésével korlátozott parlamentáris demokrácia működött, amely a dualizmus idején működő rendszer újjáélesztése volt. A politikai hatalom a nemesi úri középosztály kezében volt (a fő képviselői ezidőtájt Bethlen István és Teleki Pál), bár a 30-as évektől polgári származású elemek is feltűntek a palettán. A politikai vezetés hivatalosan meghirdetett célja a volt Magyar Királyság területeinek újraegyesítése, a területi revízió lett. A nagy gazdasági világválság hatására megerősödtek a szélsőségek – elsősorban a szélsőjobboldal – és a politikai vezetésen belül is megindult a jobbratolódás (ld. Gömbös Gyula és Imrédy Béla miniszterelnöksége, zsidótörvények).

Magyarország a magyar területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést. Ez meg is hozta a várt eredményt: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben Kárpátalján, 1940-ben Erdélyben, 1941-ben pedig a Délvidéken valósult meg részleges területi revízió, újraegyesítés. A Tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben Magyarország belépett a II. világháborúba.

 II. világháború
A magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak Németországnak a Szovjetunió elleni háborújában a keleti fronton. Magyarország ugyanakkor a belpolitikájában is mindinkább teljesítette Németország követeléseit. A zsidó, illetve zsidó származású lakosságot törvényekben fosztották meg állampolgári jogaitól, majd 1944-ben több százezer embert hurcoltak a német koncentrációs táborokba, ahol többségük kínhalált halt.

A német vereség közeledtével a Horthy-kormány megpróbált átállni a szövetségesek oldalára, a próbálkozás azonban elbukott, és a németek megszállták az országot. Horthyt hamarosan lemondatták és a németek által támogatott nyilaskeresztes párt vette át a hatalmat. A nyilas terror vérengzésében a polgári lakosok ezrei vesztették életüket. 1944-45 telén a háborús front fokozatosan átvonult egész Magyarországon, a szovjetek kiűzték a németeket és megszállták az országot. A háború sok áldozatot szedett a lakosság soraiban, a legpusztítóbb Budapest ostroma volt.

A II. világháborúnak Magyarországon mintegy félmillió polgári és katonai áldozata volt a származásuk miatt haláltáborokban megölt százezreken kívül. Az ország infrastruktúrája elpusztult, a nemzeti vagyon döntő részét a németek és a szovjetek elrabolták. Valamennyi visszacsatolt terület is elveszett, és a magyar polgári lakosság ezután súlyos megtorlást szenvedett el a szomszéd országokban, Szlovákiában (állampolgárságtól való megfosztás, kitelepítés), Kárpátalján (deportálás, munkatábor) és különösen Vajdaságban (délvidéki vérengzések).

 1945–1989
 
1956. októberAz ország lendületes újjáépítése és néhány éves többpárti parlamenti demokrácia után a Szovjetunió által támogatott kommunisták vették át választási csalással a hatalmat, és az országban egypártrendszert alakítottak ki. Az 50-es évek első felében Rákosi Mátyásnak és társainak a sztálinizmus mintájára kiépített totális diktatúrája alatt a politikai ellenségnek, illetve osztályidegennek nyilvánított emberek százezreit kínozták meg és végezték ki.

Az 1956-os forradalom a magyar nép egyedülállóan bátor kísérlete volt a rákényszerített sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás lerázására. Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a népfelkelés sodrában szakított a Varsói Szerződéssel, kikiáltotta Magyarország semlegességét, és visszaállította a többpártrendszert. A forradalmat szovjet csapatok verték le, és új kormány alakult Kádár János vezetésével. Visszaállt a kommunista egypártrendszer. A forradalom leverése utáni néhány zűrzavaros nap alatt a lehetőséget megragadva mintegy százezren nyugatra emigráltak. Nagy Imrét és a forradalom néhány vezetőjét, valamint több száz résztvevőjét a rezsim kivégezte, majd 1963-ban amnesztia következett.

A megtorlás kb. ötéves korszakát politikai enyhülés követte. A Szovjetunió által irányított politikai-gazdasági szövetség (KGST vagy „szocialista tömb”) többi országához képest a Kádár-rendszer a kommunista diktatúra egy viszonylag enyhe változatát alakította ki, amely a hidegháború évtizedei ellenére a nyugat-európai országokkal is bizonyos kapcsolatot tarthatott. Az ország konszolidálásához külföldi segélyeket is igénybe vettek, ami az 1973-as olajválság után Magyarország teljes eladósodásához vezetett.

 A rendszerváltás óta
Az 1989-ben bekövetkező rendszerváltás legfontosabb politikai aktusa a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása volt Budapesten 1989. október 23-án, majd 1990-ben a köztársaság első demokratikus Országgyűlésének, kormányának, köztársasági elnökének, illetve a tanácsokat felváltó demokratikus önkormányzatoknak a megválasztása. A politikai átalakulás azonban a súlyos gazdasági helyzetet nem enyhítette. A társadalmi intézmények átalakulása csak lassan történt meg.

Magyarország 1990-től kezdve a nyugati (euroatlanti) integrációra törekedett. 1999-ben tagja lett a NATO-nak. Az afganisztáni NATO-hadműveletekben szinte a kezdetektől részt vettek magyar katonák: először csak egy orvosi kontingens, majd 2003 óta egy lövészszázad is kiutazott. Az MH Tartományi Újjáépítési Csoport munkája főleg járőrözésből, kísérési és szociális feladatokból áll.

2004. május 1-jén Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. 2007. december 21-étől az EU schengeni övezetének tagja, így megszűnt az állandó határellenőrzés a magyar-osztrák, a magyar-szlovén és a magyar-szlovák határon.